Több mint 10 éve jártunk itt először, 5 éve éltünk már itt pár hónapig de az elmúlt másfél hónap alatt is csupa jó dolgokat tapasztaltunk. (Na jó rosszat is, de az utóbbi időben jobban szeretek inkább a jóra koncentrálni.)
Jó magyar szokás szerint akkor kezdem a rosszal:
Itt is extrém hőség van - bár amikor megérkeztünk júniusban, voltak napok, amikor még télikabátban jártunk. Már túlestem egy sirály által elkövetett tolvajláson is (meg is tanultam hogy az őrizetlenül hagyott szendvicsemnek hamarabb lába kél, mint a biciklin hagyott táskámnak vagy a lezáratlan biciklimnek.) Habár Szonja látott valahol valamit a "helsinki zsebtolvajokról" akik szerinte csak zsebből lophatnak, táskákból nem :D Szerintem meg valami helyi rockbanda lehet.
Maga a költözés nem volt egy leányálom és volt pár körünk a bürokrácia hivatalos útvesztőiben is, kissé bele is őszültem és talán a homlokráncaim is karakteresebbek lettek, de ez a felnőtt élet velejárója, nah. Végülis nem egy mesébe csöppentünk, bár néha tényleg az az érzésem, hogy egy másik bolygóra érkeztünk azon a bizonyos júniusi napon. Nem részletezem az utóbbi pár hónap vergődéseit, problémáit, lemondásait, mindenki sejtheti, hogy egy újrakezdés nem véletlen következik be és messze nem csak boldog pillanatokból áll - habár nagy lendületet tud adni.
Eközben észérvekkel motiválni egy 9 évest egy olyan életről, amiről te magad sem tudod még milyen lesz, hát nem kis kihívás. :D
Igen, Szonja kicsit kiakadt, amikor megtudta, hogy itt jóóóval korábban véget ér a vakáció mint otthon, és augusztus közepén neki már menni kell, míg otthon még 2,5 hét nyár vár a barátokra, de persze megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor megtudta, hogy cserébe
(És akkor most jön a jó része:)
- június 1-én ő már a lábát lógathatja újra
- a tanórák reggel később kezdődnek mint otthon (8:15, 9:00 vagy 10:15) (na, ez a hír igazán felvillanyozta)
- ráadásul kezdéstől függően hamarabb véget is ér a nap az iskolapadban és ebben már a fél órás ebédszünet is benne van (12:00, 13:00 vagy 14:00) (újabb örömujjongás)
- nincs kötelező napközi, mindenki engedélykérés nélkül mehet haza egyedül vagy a barátaival vagy akivel akar ha kicsengettek az utolsó óráról (itt a 6-7 éves gyerekek is szülői felügyelet nélkül közlekednek vonaton, vásárolnak boltban)
- nincs évnyitó ünnepség, nem kell ünneplőruhába öltözni, műsorra készülni
- az iskolai bicikliparkoló kihasználtabbnak tűnik mint az autóparkoló
- a tanszerlistától viszont én dobtam egy hátast:
hátizsák, tolltartó, ceruza, radír, váltócipő, sportruházat, törölköző és lelkes hozzáállás a finn nyelvtanuláshoz
Ennyi?! Néztem és forgattam a papírt döbbenten. Otthon egy A/4-es listával rohangáltam augusztus utolsó hetében a többi kétségbeesett szülővel tülekedve a tanszerekért a papír- aztán a wcpapír-szalvéta-papírzsebkendő-szappan kupacért a háztartási osztályon.
Azt azért megjegyzem, hogy hely - és anyanyelvi angoltudás - hiányában nem egy nemzetközi iskolába irattuk Szonját, hanem egy "mezei" finn ingyenes államiba, ahol a külföldről érkező "migráns" gyerekek egy előkészítő év keretében finnül tanulnak egy évig (és mellette zenét, természetismeretet, rajzot, matekot és angolt is) extraként pedig a saját anyanyelvükön is biztosítva van heti egy óra. Ők a multikulti osztály. Többen bizonyára felszisszentek a hír hallatán, hogy ótejóég milyen társaságba keverjük a lányunkat. Tizenkét 9-12 éves külföldi gyerek, egy tanár és egy pedagógiai asszisztens. Aztán egy év múlva mehet az "igazi" finn osztályba, ahol további lehetőségek várják. Szülőként úgy éreztük nem akkora kicseszés ez a gyerekünkkel. Ráadásul az, hogy nyitott maradhat a többi kultúra iránt is, ez csak többet adhat neki.
- az iskolaépület tágas, napfényes (mondjuk most nyáron könnyű, hiszen egy átlagos finn nyári éjszakára éppúgy igaz az állítás, hogy napfényes)
- az épület és az udvar tele van közösségi terekkel, asztalokkal, székekkel, padokkal, kuckókkal, de a teremben mindenkinek saját padja van
- az iskola körül nincs kerítés (ez volt az első, amit szemet szúrt Szonjának)
- 14 hinta van az udvaron (ez volt a második)
- kosárlabdapályák, játszóterek, focipályák egymás hegyén hátán, de mellette erdő, sziklák, bicikliút a végtelenbe (ráadásul egy uszoda is van az iskola mellett)
- a könyvtárak valami csodák (ez egy külön fejezet)
- a "Milyen volt az ebéd?" kérdésre olyan választ kaptam tegnap az én überválogatós gyerekemtől, hogy elfelejtettem levegőt venni: "Finom volt! Mindet megettem és salátat is ettem hozzá. És lehetett választani vizet vagy tejet mellé."
- a tanárnő megadta a telefonszámát e-mail címét és többször felhívta a szülők figyelmét, hogy kommunikáljunk minél többet, bátran keressük őt bármikor, személyesen vagy bármilyen csatornán
Szóval elég sok pozitív benyomás ért minket az első iskolai napon. Sejtem, hogy ez idővel szépen megkopik, napi rutinná alakul, jönnek majd még itt is nehézségek (például halételek a menzán... muhahha, ennél nagyobb bajunk ne legyen), ráadásul a hideg meg a sötét kikészít majd, amikor reggel esőben is biciklire kell ülni, de mégis az van, hogy jobb mint otthon. Mert látom és ismerem a gyerekem, hogy nyitott, kíváncsi, hogy mer kérdezni, és hogy a pár hónap alatt a lelkes különórákkal megedzett angoltudását máris használta (örök hála érte Ildi!) és az első iskolai napján mert kommunikálni egyedül egy vadidegen környezetben egy vadidegen nyelven. És nem sírva jött haza az iskolából, mint otthon az utóbbi egy évben szinte minden délután. Izgul de nem szorong. Itt is vannak szabályok, de szabadság is van.
Ó, és az a bizonyos éneklő lovasrendőr karrier, amit Szonja 2 és fél évesen álmodott magának és ragaszkodott hozzá kitartóan 8 éves koráig, idén tavasszal végleg leáldozott. Egy helsinki-i designmúzeumlátogatás után megsúgta, hogy ő inkább designer szeretne lenni. Bár totális támogatásunkat élvezhette a korábbi elképzelésében is, most úgy tűnik ez a jelenlegi álma kicsit életszerűbb. Természetesen már világmegváltó, grandiózus agymenési vannak ebben a témában is, de pont az a lényeg, hogy sose fogyjon ki az ötletekből és célokból. :)
