Mindhárman nehezen ébredünk, elég szétszórtak is vagyunk, de tisztában vagyunk vele. Tenni annyit tudunk, hogy felkelünk jóval korábban (már amikor sikerül), kényelmesen megreggelizünk ééés kezdődik az ámokfutás. (Nem akarom tudni milyen lehet egy háromgyerekes család reggeli indulása. Én néha már ettől kikészülök, amit mi művelünk kicsiben. :D)
Habár itt van egy extra óránk, mert a legtöbb napon 9-kor kezdődik a suli. (Viszont az agyunk csak nem akar átállni erre az időzónára, ezért ez a plusz egy óra, mínusz az egy óra időeltolódás az pont egyenlő nullával.) A káosz 30-kor kezd beindulni. Rejtély mi történik az idővel, mert egészen addig úgy tűnik, minden a helyén van. Ilyenkor szokta bedobni valamelyikőnk, hogy: "Naaa, kártyázunk még egyet?" Minden reggel 45-kor már az ajtóban várok Szonjára, aki persze akkor találja ki, hogy nincs nála pulcsi, elfelejtette a kulacsot újratölteni, vagy a kikészített szendvicset eltenni, nem a megfelelő napszemüveg van rajta, a kulcstartóra még három biszbaszt fel kell akasztani, hogy passzoljon a hátizsákon lévő kitűzőkhöz, a bukósisak lemaradt, a cipő egyik pompomja leszakadt, a képzeletbeli kutya kiszökött az ajtón.
Vagy én rohangálok vissza, hogy uhhh, a telefonom a konyhapulton maradt, nincs nálam extra pulcsi, a másik táskámban maradt a pénztárca, a lakáskulcs az ajtóban maradt.
Szilárd kb. 20 perccel korábban indul a másik irányba. Na ő sosem rohangál vissza az ajtóból. Ő fél órával később szokta felfedezni, hogy mi maradt otthon... :D
Ez a reggel is úgy indult mint mindig:
- Szonja induljunk már el, tíz perc múlva becsengetnek
- Nyugi anya, nem fogunk elkésni, már mindent eltettem - és közben kiköti a cipőjét, kiboritja belőle a kavicsokat, majd újra nekiáll masnit kötni...
Két perc múlva kitoljuk a bicikliket a tárolóból, kikanyarodunk a járdára, megelőzzük a fiút, aki minden reggel ilyenkor megy a vonathoz, szemünkbe süt a nap, arcunkba fúj a szél, Szilárd jön szembe, mert otthon felejtette a laptopját, emelkedő következik, Szonja megjegyzi, hogy deutálokbiciklizni, de azért teker, mert hamarosan jön a kedvenc részünk a kanyarodó óriáslejtő, amin úgy begyorsul a bicikli fékezés nélkül, hogy már megfordult a fejemben, hogy veszek magamnak is egy bukósisakot, mert fékezni viszont sajnálok egy ilyen jó terepen. Szonja általában mögöttem jön, lassabban, mert ő még mindig szeret szórakozni a váltóval. Sokáig 4-es sebességgel indult neki az emelkedőnek és 1-es sebességben tekert lefelé a lejtőn. Amivel nekem nincs bajom, csak szerintem elég fárasztó. (Ahogy az én instrukciómat hallgatni is az, úgyhogy egy idő után befogtam és hagyom inkább a saját tempójában.)
Szóval épp a kedvenc lejtőnkön lobogunk lefelé, amikor hallom a hangját a hátam mögött:
- Anyaaaaa!
- Igen, Szonja?
- Leesett a lánc!
Sóhajtva behúzom a féket, lelassítok. És valóban.
- Akkor hiába tekersz ennyire. Szerintem álljunk meg.
- Ahh, pedig azt hittem sikerült mínusz egyesbe tenni a váltót és azért ilyen könnyű tekerni... - csivitel viccelődve és közben félrehúzódunk. - Na, most már tuti el fogunk késni - vált aggodalmasra.
- Nyugi Szonja, nem késünk el - nyugtatom meg és a mínusz egyes váltón kuncogok magamban, hogy ő a "slow"-t mennyire képes a végletekig fokozni és már fordítom is fejre a biciklijét, hogy visszategyem a láncot, amit utoljára szerintem 30 évvel ezelőtt csináltam. De úgy tűnik ezt sem lehet elfelejteni, benne van a "biciklis rutincsomagban".
- Ennyi? - néz rám meglepetten, amikor visszafordítom alá a bringát és próbálom nem az arcomba törölni az olajos kezeimet.
- Igen, és remélem figyeltél, mert legközelebb már neked kell csinálni. :) De most gyerünk, mert elkésünk - adom a szokásos figyelmeztetést.
- Nyugi anya, nem késünk el - kapom a magabiztos választ.
- Ühüm...
De még a lakat a számzárral hátra van, ami egy külön kabaré minden reggel.
