Úton

Amiért reggel olyan gyorsan - mintegy 45 perc alatt - értem be az irodába, cserébe délután visszakaptam duplán... ugyanis néha nem elég a kabátzsebben egy pótkulcsot tartani az autóhoz, de az sem árt ha van az embernél egy lakáskulcs. Vagy ha az nincs, akkor az autójában/szomszédjában/kertje eldugott zugában egy pótkulcs. Hát ma nekem egyik sem volt. De Szilárdnál legalább három. A városban. Abban a városban, amelyiket reggel olyan hamar értem el és amelyet délután mintegy negyven perce hagytam el. (útközben abban a reménykedve, hogy nem pisilek be mire hazaérek.)

Így hát újratervezés következett: kocsikulcsom van, szóval irány az oviba Szonjáért, és ha már ott voltam, megnéztem a női mosdót is.

Aztán irány újra Budapest. Majd kicsit később, immár lakáskulccsal a zsebben, irány haza. Szonja az ülésében olvasgatott. Mivel az én autómban nem felszereltség az olvasólámpa a hátsó ülés fölött, így fény híján - mivel közben besötétedett, gondoltam zenehallgatás lesz. Nem az lett. Sokkal jobb: hangoskönyv Szonja előadásában. Felajánlotta, hogy most ő olvas nekem egy mesét. Amíg kintről bevilágítottak az utcai lámpák, minden stimmelt a könyvben. Tényleg olyan volt, mintha olvasná: a szereplők (Maszat, Hóchóc, Sári, Pötyibaba, Misi) a sztori (irány a játszótérre kismotorral), a párbeszédek, minden a helyén. Közben lapozott is. Aztán kiértünk a városból, elfogyott a közvilágítás, bele a ködbe. A történet itt kezdett érdekessé válni. Új szereplők, vicces fordulatok jelentek meg a mesében: például Hamupipőke, aki - a főszereplő gyerekek legnagyobb meglepetésére - tudott beszélni, holott egy Kinder tojás-figura volt. Aztán amikor kiderült, hogy Misi milyen csalódott lett, amikor megtudta, hogy az ő Kinder-tojásában varázsige van és nem hercegnő figura, akkor értünk a ház elé. Volt kulcsom, de hallgattam még egy darabig, pedig már 40 perce csak mesélt, mesélt megállás nélkül. Aztán bementem, kinyitottam a garázst és amikor visszaülem az autóba, a mese még mindig tartott. A könyv az ölében lefordítva, de kiszállás közben a lelkemre kötötte, hogy ne csukjam be, hogy tudjuk, hol tartottunk.

A garázsban meglátta a régi kis pöttyös piros motorját és már lendült is, hogy rápattanjon, de azzal a lendülettel egy jaaaaaj kíséretében hátrahőkölt: egy 3 centis fekete bogár ült a kormány szivecske mintáján. 
"De Anya, én is szerettem volna motorozni." - jegyezte meg legörbülő szájjal.
"Tudom Szonja, de most a cincér motorozik. Ő ért ide előbb." - bukott ki belőlem, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.
Azzal elmosolyodott és bejött a garázsból. (Mármint Szonja. Nem a bogár. Ő remélem még kint motorozik...)

Szóval jó néha váratlanul kizárni magunkat itthonról. A mosogató megvárt, a mosógép holnap is ki tudja mosni a ruhákat, nekünk meg volt egy mesés utunk. Együtt.