Mivel klubkoncertnek hirdették az eseményt, gondoltam nekem való, családias hangulatú, melankolikus dülöngélés lesz az A38-on vagy az Akváriumban. Szóval nem egy Depeche Mode kaliberű tömegrendezvény, ami szuper élmény lehetett, de én már a fotói láttán is leizzadtam és pánikroham kerülgetett.
Elérkezett a koncert napja (Szonja kétnapos szülinapi fesztiválozása után.) Nagy levegőt vettem, amikor szembesültem az információval: minden jegy elkelt. Szóval teltház lesz. Ami tömeget jelent. Nem túl rutinos koncerjáróként nem is vagyok otthon a helyszínekben, ezért csak utánanéztem, hogy akkor most hol is lesz ez a koncert? A38? Ja nem, ő csak szervezi. Huh. Akkor nem lesz alattunk víz. Akvárium? Remélem elég tágas. Hol is van ez?! Oh. Szóval felettünk lesz a víz... (Remek. A tömeg és a víz hasonló hatással van rám.)
Azt azért halkan megjegyzem, hogy évente egyszer sikerül ilyen szülői kimenőt összehoznunk, úgyhogy Szonja természetesen sértődötten vette tudomásul, hogy nélküle megyünk. De rendes gyerek, azért jó szórakozást kívánt.
A nyárias időre való tekintettel egy igen kicsi fekete ruhát húztam egy kényelmes, lapos fekete szandállal. (Ki fog derülni, hogy nagy hiba volt mindkettő.) Hétre ígértek kapunyitást, nyolcra a koncertet, úgyhogy időben elindultunk, mert nem szeretek utolsó pillanatban érkezni. 19:04-kor pár utcányira az Erzsébet tértől egy parkolóóra előtt próbálkoztam becsengetni az egy órányi díjat az automatába, de sikertelenül, mert a nálam lévő 400 Ft 19:59-ig volt elég. Még egy 5 Ft-ost sikerült előhalásznom a kistáskám mély bugyraiból, de az kb. 10 másdpercet javított az intervallumon, szóval sztornóztam. Közben találtam még egy 100 Ft-ost és nagylelkűen bedobtam biztos ami biztos alapon. Semmi. Nem akart jegyet adni. Ezt eljátszottam háromszor. Szilárd már türelmetlenül nézte, mit művelek ennyi ideig, de amikor felvázoltam neki, hogy ha csak 400 Ft-ot dobok be, akkor 1 egész percig díjtalanul használjuk az utcát és magunkat ismerve úgyis megbüntetnek. Ha viszont rádobok egy 100 Ft-ost, akkor - hiába nagylelkűsködök - visszadobja az egészet. Szóval a tervem az lett, hogy várok egy percet, így a 400 Ft pontosan este 8-ig elég lesz. Az egy perc végül két perc múlva telt le, mert a parkolóórán valamilyen varázslatos oknál fogva a 19:04 után 19:06 következett. Úgyhogy két perc toporgás után 400 Ft bedob, parkolójegy megszerez és irány az Akvárium, időnk mint a tenger.
Nyolc körül megkaptuk a karszalagokat és beléptünk az Akvárium sötét jégvermébe. A hely teljesen újszerű élmény volt. Életemben talán egyszer jártam itt egy téli WAMP vásáron - de akkor bizonyára fűtöttek - mert nem fázott így a ... lábam. A hideg csontig hatoló volt a kinti 26 fok után. Szerencsére farmerkabátot hoztam magammal, de a lábam kihűlése ellen nem volt mit tenni. (Így jár az, aki nem a jó öreg farmernadrágját húzza magára nyáron is, hanem nyári ruhát. Szóval a ruhaválasztás nem jött be.)
Beindult a helyezkedés. Nyugtáztam, hogy a teremben kábé mindenki magasabb nálam és valószínű a terem hátrafelé lejt, úgyhogy igyekeztünk minél előrébb helyezkedni mi is, hogy jól lássunk. De mivel mégiscsak koncertre jöttünk, volt sok ember, na. Középen a kigyúrt fiú, akinek olyan széles háta volt, hogy a színpad közepét teljesen kitakarta előlem. Aztán a velem hasonló magasságban elhelyezkedő lány a kétméteres fiújával vágta az utat az első sorok felé. Majd két lány "Mi kicsik vagyunk" szöveggel közelítve - egyikük frissen bodorított méretes mikrofonfrizurával, sörrel egyensúlyozva (már ekkor tudtam, hogy előttem fognak megállni) - eltipegtek mellettem kedvesen és lecövekeltek előttem. Akkor én is hasonló kedvességgel tettem egy megjegyzést. Rámnéztek és nyugtázták, hogy ők valójában nem is olyan kicsik, mint gondolják, úgyhogy szájbiggyesztve továbbálltak. Előttem két másik lány állt, akik nagyon rég találkozhattak egymással mert nagyon sok mondandójuk akadt egymásnak... És természetesen Murphy törvénye szerint, ahol én állok, ott dörgölőzik át minden ember a láthatatlan folyosón közlekedve, szóval jogosan útban fogom érezni magam, bárhol is álljak. És a koncert még el sem kezdődött.
Előzenekarként egy csendes szőke lány lépett a színpadra - olyan csendben, hogy senki nem vette észre. Amikor az első szám végén megköszönte a figyelmet, a közönség nyugtázta, hogy ez a lány még nem az a lány, úgyhogy beindult a csevegés ezerrel. Szilárddal egymásra néztünk és értetlenül a körülöttünk álló emberekre. "Hm. Koncerten vagyunk. Vagy nem?" Az előttem álló két lány szakmai és magánéleti titkait próbáltam figyelmen kívül hagyni és a színpadra koncentrálni, de sikertelenül. Ahogy erősödött az alapzaj, úgy a lány hangja is a színpadon, de csak épp annyira, hogy kellemesen tudjon csevegni az, aki csevegni akar és kellemesen álomba szenderüljön az, aki meg azt akar. Én az utóbbiak táborába billentem bele a pohár bor hatására, úgyhogy egy idő után mi is beszélgetni kezdtünk, hogy ne aludjak el, majd elmentem egy üveg vizet venni, mert egy óra ácsorgásban már a lábam is elgémberedett és szomjas is voltam. Végül kilencet ütött az óra, és Agnes Obel a színpadra került. És végre mindenki más elhallgatott.
Kicsit kényelmetlenül érintett, hogy csak a színpad két oldalát látom, még lábujjhegyre állva is, úgyhogy felemeltem a kezemben lévő telefont és csináltam egy képet, hogy lássam mi folyik ott. Majd a saját szemszögemből is. Ezen az "apró" különbségen nagyon jól szórakoztunk. Mutatom:
Szóval legközelebb magassarkú cipő vagy kissámli. (Vagy mamusz, spotify és otthonmaradás.)
Az előttem levő két lány viszont továbbra is az élet nagy dolgait próbálta megvitatni, úgyhogy egy szám után hátrafelé vettük az irányt. A terem időközben teljesen megtelt és az érzés - miszerint a terem hátrafelé lejt - megerősödött bennem. Most már Szilárd sem látott semmit. De végre nem pofáztak az arcomban és hallgathattam a zenét, (számolhattam a plafonon a reflektorokat, mert azokat jól láttam) és ezen a tájékon a közönség is aktív érdeklődést mutatott a koncert iránt és nem utolsósorban nem éreztem magam annyira heringnek. Vagy szardíniának. Vagy mi az a hal, ami olyan sűrűn van a dobozban. Mint mi az Akváriumban... A zene nagyon rendben volt és a színpadkép is nagyon hangulatos atmoszférává alakult időközben. A közönség pedig - a körülményekhez képest - irtó lelkesen reagált minden számra.
Összességében szuper koncert lett volna, ha nem hűtik le húsz fok alá a termet, ha alacsonyabbak az emberek vagy ha egyszerűen a Művészetek Palotájába szervezik ezt az egészet. Mert valljuk be, nem egy táncolásra késztető zenéje van Agnes Obel-nek. De az is lehet, hogy a hiba az én készülékemben van. :) Legutóbb az Anima Sound System koncert a MÜPA-ban pont a fordítottja volt: hiába volt a nagyzenekari filharmonikus kíséret és ülőkoncert, senki nem bírt magával, az egész terem ritmusra rázta minden testrészét.
Szóval sikerült egy újabb szürreális koncertélménnyel gazdagodnom.
Még gondolkodom, hogy a P!nk koncertet bevállalom-e a Szigeten... vagy ugrálok inkább a kertben Szonja trambulinján.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése