Meglepetééés!

Szonjának a nyár folyamán új barátai lettek: Imi, az imádkozósáska, Poli, a poloska, Pókica a pók, és hangyák, legyek, szúnyogok, katicák. Minden, aminek hat vagy annál több lába van. Én világéletemben tartózkodtam ezektől a soklábú jószágoktól. Leginkább a pókok állnak távol tőlem. Nagyon távol. Őszintén szólva rettegek tőlük. Mindegy, hogy pár milliméteres vagy esetleg annál nagyobb. Szonja bírja őket, ezért nem is tud erről a fóbiámról, igyekszem higgadtan és természetesen reagálni, ha esetleg mégis összefutok egy-egy példánnyal. 

 Oviból hazaérve, kezemben egy kisebb könyvkupaccal, logopédusfüzettel, a heti kézműves alkotásokkal, tornazsákkal, botokkal, falevelekkel, előttem egy izgatottan topogó Szonjával megálltam a bejárati ajtó előtt. Kinyitottam és lendülettel belöktem. (Az ajtót. Nem Szonját.) 

Még nem tettük be a lábunkat a lakásba, mindkettőnk lába földbe gyökerezett: az előszobában egy 3 vagy 4 centis (de legalább 10-nek tűnt), vastaglábú pók fogadott minket, amire mindketten csak annyit tudtunk elsőre reagálni, hogy "ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!" (ez eltartott pár másodpercig. Természetesen ugráltunk is hozzá. Szonja szerintem örömében, én meg tehetetlenségemben. És amikor kissé lecsillapodtak a kedélyek:

-  Húúúú, milyen nagy... - ámult őszintén, de mozdulatlanul.
- Khm... az...
- Anya, mit keres a pók a lakásban??? - nézett rám Szonja nagy szemekkel.

- Biztos fázott... - suttogtam magam elé falfehéren.

- És? Most mi lesz? - suttogott vissza.

- Még nem tudom... - nyögtem tanácstalanul.

- Kint maradjunk? - kérdezte.

- Hahha, nem hiszem, hogy jó ötlet. Attól ő még bent marad.

- Várjuk meg Apát?

- Apa este jön, nem várhatunk addig itt... Kitalálok valamit. Gyorsan. Menj hátra a teraszra addig.

- De ne bántsd, Anya, jó?

- Igyekszem. Menj hátra a teraszra Szonja.

- Tedd rá egy papírra...

- Huh... persze...jó...

Megvártam, amíg a teraszhoz ért és meggyőzödtem, hogy már nem lát. Minden lelki erőmet összeszedtem. Belül továbbra is ez szólt a fejemben: ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! 

Becsuktam a szemem. Összeszorítottam a fogam és... beugrottam az előszobába. Óvatosan kinyitottam a szemem. Lenéztem a pillangós gumicsizmámra. Pók sehol. Ráugrottam. Lassan felemeltem a lábamat és próbáltam nem belegondolni, hogy most milyen közel van hozzám. Már nem volt a padlón. Szemét vagyok. Kirohantam a fűbe, beletörölgettem a csizmám talpát és próbáltam lehiggadni. Végül szóltam Szonjának, hogy kint van a pók, jöhet. Közben épp azt ecsetelte, hogy hátul látta a pók anyukáját, aki sokkal nagyobb.

- Akkor szerintem mi most menjünk be... - zártam le a dolgot.