Meglepetééés!

Szonjának a nyár folyamán új barátai lettek: Imi, az imádkozósáska, Poli, a poloska, Pókica a pók, és hangyák, legyek, szúnyogok, katicák. Minden, aminek hat vagy annál több lába van. Én világéletemben tartózkodtam ezektől a soklábú jószágoktól. Leginkább a pókok állnak távol tőlem. Nagyon távol. Őszintén szólva rettegek tőlük. Mindegy, hogy pár milliméteres vagy esetleg annál nagyobb. Szonja bírja őket, ezért nem is tud erről a fóbiámról, igyekszem higgadtan és természetesen reagálni, ha esetleg mégis összefutok egy-egy példánnyal. 

 Oviból hazaérve, kezemben egy kisebb könyvkupaccal, logopédusfüzettel, a heti kézműves alkotásokkal, tornazsákkal, botokkal, falevelekkel, előttem egy izgatottan topogó Szonjával megálltam a bejárati ajtó előtt. Kinyitottam és lendülettel belöktem. (Az ajtót. Nem Szonját.) 

Még nem tettük be a lábunkat a lakásba, mindkettőnk lába földbe gyökerezett: az előszobában egy 3 vagy 4 centis (de legalább 10-nek tűnt), vastaglábú pók fogadott minket, amire mindketten csak annyit tudtunk elsőre reagálni, hogy "ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!" (ez eltartott pár másodpercig. Természetesen ugráltunk is hozzá. Szonja szerintem örömében, én meg tehetetlenségemben. És amikor kissé lecsillapodtak a kedélyek:

-  Húúúú, milyen nagy... - ámult őszintén, de mozdulatlanul.
- Khm... az...
- Anya, mit keres a pók a lakásban??? - nézett rám Szonja nagy szemekkel.

- Biztos fázott... - suttogtam magam elé falfehéren.

- És? Most mi lesz? - suttogott vissza.

- Még nem tudom... - nyögtem tanácstalanul.

- Kint maradjunk? - kérdezte.

- Hahha, nem hiszem, hogy jó ötlet. Attól ő még bent marad.

- Várjuk meg Apát?

- Apa este jön, nem várhatunk addig itt... Kitalálok valamit. Gyorsan. Menj hátra a teraszra addig.

- De ne bántsd, Anya, jó?

- Igyekszem. Menj hátra a teraszra Szonja.

- Tedd rá egy papírra...

- Huh... persze...jó...

Megvártam, amíg a teraszhoz ért és meggyőzödtem, hogy már nem lát. Minden lelki erőmet összeszedtem. Belül továbbra is ez szólt a fejemben: ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! 

Becsuktam a szemem. Összeszorítottam a fogam és... beugrottam az előszobába. Óvatosan kinyitottam a szemem. Lenéztem a pillangós gumicsizmámra. Pók sehol. Ráugrottam. Lassan felemeltem a lábamat és próbáltam nem belegondolni, hogy most milyen közel van hozzám. Már nem volt a padlón. Szemét vagyok. Kirohantam a fűbe, beletörölgettem a csizmám talpát és próbáltam lehiggadni. Végül szóltam Szonjának, hogy kint van a pók, jöhet. Közben épp azt ecsetelte, hogy hátul látta a pók anyukáját, aki sokkal nagyobb.

- Akkor szerintem mi most menjünk be... - zártam le a dolgot.

Az első

Úgy 26 éve kezdődött. Az első kazettám. Az első poszterem a falon. Akkor lettem "Kylie-s".

Még levelet is írtam apu angoltudásának közreműködésével - mert mi akkor még csak a nagyon hasznos orosz nyelvet tanultunk a suliban - és valamelyik tiniújságban (talán a Popcornban?) közzétett P.O. BOX-ba el is küldtük az említett sorokat egy dedikált fotó reményében. Aztán, hogy kaptam-e választ vagy sem, arra már nem emlékszem. De valószínű nem. 

Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok nagy koncertre járó típus. Egy kezemen meg tudom számolni: egy Sting Kapcsolat koncert, egy Bobby McFerrin Snétbergerrel és egy Yamato. És egy Roisin Murphy a Műcsarnokban. Na jó, a Szigeten is voltam már itt-ott. Meg ilyen-olyan kisebb fellépésen. Aztán Szonjával jó pár gyerekkoncerten. De azért az mégis más. (Hm, úgy tűnik mégiscsak sok koncerten jártam már.) De mindegy, a lényeg, hogy az ilyen tömegrendezvényeket azért igyekszem elkerülni, több-kevesebb sikerrel.

Pár hónappal ezelőtt munkába menet láttam egy plakátot: Kylie - Kiss Me Once Tour, Budapest. De valahogy el is siklottam a dátum felett mert azért a rajongás mértéke erősen megkopott az évek, évtizedek múlásával, és amúgy sem szeretek hering módjára tülekedni és pipiskedni, hogy lássak is valamit a színpadon történtekből. Mert ugye Murphy törvénye szerint elém mindig egy nagyon magas ember áll. Mondjuk nem nehéz a 156 centim fölé magasodni... Szóval a minap újra szembetalálkoztam vele: október 18., szombat 20 óra. Ez csütörtökön volt. Már csak 2 nap. Eljátszottam a gondolattal, hogy jó lenne elmenni. Pénteken ennek hangot is adtam, körbepuhatoltam, jönne-e valaki velem. Végül nem jött össze. Szombat délelőtt találomra bekapcsoltam a laptopomon egy Kylie számot: Into the Blue. Szonja pár perc múlva, a flitteres-tüllös-tollas bulikalapban és ceruzákkal a kezében hadonászva felugrott a kanapéra, és táncolni kezdett: "Ez jó zene, anya! "- felkiáltással. Így hát buliztunk egyet. Végül szombat délután abbahagytam az agyalást és délután 5-kor hirtelen ötlettől vezérelve leültem a bankkártyámmal egy internetes jegyiroda oldala elé és elkezdtem böngészni a sorokat. Találtam egy nagyon jó helyre szóló üres széket. Második sor közepe. Rám várt. Úgyis szülinapos leszek hamarosan. Vásárlás gomb. Előre is köszönöm magamnak a legjobb ajándékot!!!

Fél óra alatt összekaptam magam, és magassarkút húztam a biztonság kedvéért. Hatkor már az autómban ültem. Hétkor már az Aréna parkolójában kívánt jó szórakozást a parkolóőr. Kisebb torlódás alakult ki a bejárati ellenőrzőkapunál, mert enni-, innivalót nem lehetett bevinni, amin sokan felháborodtak és puffogva elkezdtek kipakolni elemózsiás táskáikból. Így gyorsan előrekerültem, mert nálam se táska, se kabát, se enni-, se innivaló, csak a kocsikulcs, a jegy, egy rágó és egy ezres volt. Az e-ticketes vonalkóddal megküzdött a biztonsági ember, de megnyugtatott, hogy nem, nem csak az én jegyem, a többi is ilyen nehézkesen olvasható. Ő is jó szórakozást kívánt. Beléptem az arénába. Nem volt tömeg szerencsére. Mivel most jártam itt először, és idő is volt még bőven, körbesétáltam. Volt brand shop, ahol irreális összegekért árultak mindenféle Kylie-s cuccot. Most megszerezhettem volna azt a bizonyos autogrammos képet, de ugye már minek, hiszen itt vagyok élőben. A büfében vettem egy ásványvizet, amit egy műanyagpohárba kitöltöttek, hogy a dolog kevésbé legyen egyszerűen kezelhető. (Később láttam, hogy mások fedőt is kaptak rá. Én csak szívószálat.) Megérkeztem a 120-as szektorhoz. A helyemhez érve meggyőzödhettem, hogy nagyon közel a színpad. (És mint kiderült, az első sorban sehol senki nem ül majd, szóval, semmi nyomorgás, leskelődés nem várt rám.) A nézőtéren még csak lézengtek az emberek, a reflektorok finoman világították be a hatalmas teret, ködszerű volt a levegő. A stadion végében apró pontoknak tűntek az emberek. Egy DJ szórakoztatta lelkesen a korán érkezőket. Végigpásztáztam a tömeget és nyugtáztam, hogy nagyon nagy a szórás. Volt aki a 10 éves kislányával jött (ó, mit nem adtam volna ezért 10 évesen én is) de volt aki a 80 éves nagypapával. Volt sok nyugdíjas, sok szerelmes pár - fiúk és fiúk-lányok vegyesen - és sok hozzám hasonló 30-as lány, meg 40-es és 50-es is, szóval összejöttünk talán pár ezren. Nem volt telt ház, de  azért megtelt a nézőtér nagy része. Talán csak a színpad körüli rész volt kissé szellős, de az itt várakozó közönség volt a leglelkesebb. Nagyrészük izompólós fiú, hihetetlen felszabadultak. Jó volt látni milyen izgatottan készülnek. Persze szaladgáltak itt sikoltozó harmincas lányok is söröspohárral a kezükben. Meg persze unott képű üzletember kísérők, akik muszájból jöttek el. (Na ők akár otthon is maradhattak volna...) Félpercenként szelfizett valaki. Mellettem két külföldi fiú ült szerencsére. Azért szerencsére, mert féltem, hogy ha egy nagypapa kerül mellém, akkor még morogni fog, hogy miért énekelek és rázom magam folyamatosan, üljek nyugton, ha már ülőjegyet vettem. A két fiú meg is kért azonnal, hogy készítsek róluk közös fotót az iPhone-jukkal.

Szóval jól telt a várakozás. Ami viszont számomra - mint nem rutinos koncertközönségnek -  meglepő volt, hogy az emberek nagy része pattogatott kukoricával, chipsel és sajtos pereccel feltankolva érkeztek a helyükre. Sör és üdítő az oké. De pattogatott kukorica? Tényleg?

A biztonsági emberek szigorúan végezték dolgukat, nem engedtek át senkit a szektorok közt. Mert sokat próbáltak ide-oda átslisszanni, de sikertelenül. Ha állójegyet vettél, akkor állj csak. Ha ülőt, akkor ülj. Szeretem ezt a szigort.

Fél 9 körül a kivetítőn feltűnt Kylie. Egy Sloggi fehérneműreklámot kaptunk videoklipnek álcázva. Aztán következett jó pár Szentkirályi, Vichy, Nivea és ki tudja már milyen reklámblokk, (ezekre is csak azért emlékszem, mert legalább tízszer leadták és kezdtem ideges lenni.) A kukoricát valószínű ehhez a részhez szánták. Ekkor már mindenki elfelejtette, hogy volt DJ is, meg hangulat is. Én is kezdtem úgy érezni, hogy lehet, hogy nem is élő koncert lesz, csak valami filmvetítés és mindjárt hozzámvágnak egy 3D szemüveget.

De végre sötét lett és elkezdődött a zene. Mindenki izgatottan tartotta készenlétben telefonja fényképezőgépét, (egy bácsi a tabletjét, akinek nem tudom, hogy nem fáradt el a keze a két óra alatt...) de közben mindenkinek ütemre járt keze, lába. Kylie feltűnt és a közönség őrjöngött. Ó te jó ég! Én is itt vagyok? Lassan mindenkit behúzott a hangulat. Kivéve a nagydarab, morcos biztonsági őrt, aki végig a színpadnak háttal, kemény ábrázattal az arcán kitartóan őrizte az ülő és állóhelyek közti átjáró átjárhatatlanságát. Ahogy teltek a számok, egyre felszabadultabb lett mindenki és nem csak a tomboldában táncoltak a fiúk, lányok, nénik, bácsik, hanem az ülőhelyeken is mindenki Kylie-val hullámzott ütemesen. Az utolsó számnál (Into the Blue) már nem voltak ülőhelyek, mindenki állva táncolt (mint Szonja a kanapén) mozgott a zenére  és üvöltött teli torokból felemelt karokkal. (Legalábbis a mi sorunkban biztosan ez történt)

Jók voltak a fények, a díszlet, a jelmezek. És a táncosok is. Kylie nagyon csini volt, klasszisokkal jobban néz ki mint 25 éve - ez a néha a háttérben vetített "retro" kliprészletekből nagyon gyorsan kiderült. Nagyon profi és gördülékeny műsor volt. Új számokkal indult a dolog, olykor viccesre, olykor nagyon szexisre hangolva. A gimnaszikai labdás koreográfia után az ember nem tud többe ráülni a labdára úgy, hogy ne jusson eszébe, ami a színpadon zajlott... 

Kylie villámgyorsan képes átöltözni, ami nem is csoda, végülis falatnyi ruhákról volt szó, aminek a felétől már a színpadon megszabadult. A régi számok is előkerültek, főleg a bulizós repertoárból válogatva. Talán egy lassú szám volt, de az is pont jókor. Ezután jött a lazább rész, amikor a közönség is be lett vonva. Volt együtt la la la, la la la la la, la la la énekeltetés a Can't Get You Out of My Head számból, Happy Birthday éneklés a szerencsés Alex-nek, és valaki bedobott egy szelfit Kylie-val feliratos pólót, így kisebb vallatás után, hogy ki volt az, azonnal tegye fel a kezét feszólításra természetesen mindenki feltette a kezét. De végül egy nagyon zavarban lévő fiú készíthetett egy közös képet Kylie-val a színpadon. A végén konfettizápor. Örömmámor. Boldog arcok kifelé jövet. Talán még a nagydarab morcos őr is lazított az arckifejezésén így este 11-kor, de nem mozdult a helyéről.

Szóval emlékezetes első nagy koncertélmény volt ez. Ha ezt tudtam volna gyerekként, hogy majdnem 35 éves koromra eljutok ide, akkor nem strapálom magam azzal a levéllel.

És néhány kép: