Reggeli slow

Minden reggel tartogat valami meglepetést. Hiába a menetrend, mindig becsúszik valami váratlan. Így a rejtélyes időalagút, ami az iskoláig vezet, mindig beszippantja a gondosan betárazott extra perceket, amiket már rutinosan beütemeztünk az évek folyamán. Otthon gyakran lett késés a vége, itt viszont valamilyen varázslatos oknál fogva még sosem késtünk el a suliból, pedig autó híján a bicikli/gyalog/roller/busz verziókat is kipróbáltuk már esőben, szélben, napsütésben. A másik nagyszerű dolog, hogy nincs beírás, igazolatlan perc-gyűjtés ha elkésik valaki, ezért nincs is feszülés emiatt. 

Mindhárman nehezen ébredünk, elég szétszórtak is vagyunk, de tisztában vagyunk vele. Tenni annyit tudunk, hogy felkelünk jóval korábban (már amikor sikerül), kényelmesen megreggelizünk ééés kezdődik az ámokfutás. (Nem akarom tudni milyen lehet egy háromgyerekes család reggeli indulása. Én néha már ettől kikészülök, amit mi művelünk kicsiben. :D)

Habár itt van egy extra óránk, mert a legtöbb napon 9-kor kezdődik a suli. (Viszont az agyunk csak nem akar átállni erre az időzónára, ezért ez a plusz egy óra, mínusz az egy óra időeltolódás az pont egyenlő nullával.) A káosz 30-kor kezd beindulni. Rejtély mi történik az idővel, mert egészen addig úgy tűnik, minden a helyén van. Ilyenkor szokta bedobni valamelyikőnk, hogy: "Naaa, kártyázunk még egyet?" Minden reggel 45-kor már az ajtóban várok Szonjára, aki persze akkor találja ki, hogy nincs nála pulcsi, elfelejtette a kulacsot újratölteni, vagy a kikészített szendvicset eltenni, nem a megfelelő napszemüveg van rajta, a kulcstartóra még három biszbaszt fel kell akasztani, hogy passzoljon a hátizsákon lévő kitűzőkhöz, a bukósisak lemaradt, a cipő egyik pompomja leszakadt, a képzeletbeli kutya kiszökött az ajtón. 

Vagy én rohangálok vissza, hogy uhhh, a telefonom a konyhapulton maradt, nincs nálam extra pulcsi, a másik táskámban maradt a pénztárca, a lakáskulcs az ajtóban maradt. 

Szilárd kb. 20 perccel korábban indul a másik irányba. Na ő sosem rohangál vissza az ajtóból. Ő fél órával később szokta felfedezni, hogy mi maradt otthon... :D

Ez a reggel is úgy indult mint mindig:

- Szonja induljunk már el, tíz perc múlva becsengetnek
- Nyugi anya, nem fogunk elkésni, már mindent eltettem - és közben kiköti a cipőjét, kiboritja belőle a kavicsokat, majd újra nekiáll masnit kötni...

Két perc múlva kitoljuk a bicikliket a tárolóból, kikanyarodunk a járdára, megelőzzük a fiút, aki minden reggel ilyenkor megy a vonathoz, szemünkbe süt a nap, arcunkba fúj a szél, Szilárd jön szembe, mert otthon felejtette a laptopját, emelkedő következik, Szonja megjegyzi, hogy deutálokbiciklizni, de azért teker, mert hamarosan jön a kedvenc részünk a kanyarodó óriáslejtő, amin úgy begyorsul a bicikli fékezés nélkül, hogy már megfordult a fejemben, hogy veszek magamnak is egy bukósisakot, mert fékezni viszont sajnálok egy ilyen jó terepen. Szonja általában mögöttem jön, lassabban, mert ő még mindig szeret szórakozni a váltóval. Sokáig 4-es sebességgel indult neki az emelkedőnek és 1-es sebességben tekert lefelé a lejtőn. Amivel nekem nincs bajom, csak szerintem elég fárasztó. (Ahogy az én instrukciómat hallgatni is az, úgyhogy egy idő után befogtam és hagyom inkább a saját tempójában.)

Szóval épp a kedvenc lejtőnkön lobogunk lefelé, amikor hallom a hangját a hátam mögött:

- Anyaaaaa!
- Igen, Szonja?
- Leesett a lánc!
Sóhajtva behúzom a féket, lelassítok. És valóban.
- Akkor hiába tekersz ennyire. Szerintem álljunk meg.
- Ahh, pedig azt hittem sikerült mínusz egyesbe tenni a váltót és azért ilyen könnyű tekerni... -  csivitel viccelődve és közben félrehúzódunk. - Na, most már tuti el fogunk késni - vált aggodalmasra.
- Nyugi Szonja, nem késünk el - nyugtatom meg és a mínusz egyes váltón kuncogok magamban, hogy ő a "slow"-t mennyire képes a végletekig fokozni és már fordítom is fejre a biciklijét, hogy visszategyem a láncot, amit utoljára szerintem 30 évvel ezelőtt csináltam. De úgy tűnik ezt sem lehet elfelejteni, benne van a "biciklis rutincsomagban".
- Ennyi? - néz rám meglepetten, amikor visszafordítom alá a bringát és próbálom nem az arcomba törölni az olajos kezeimet.
- Igen, és remélem figyeltél, mert legközelebb már neked kell csinálni. :) De most gyerünk, mert elkésünk - adom a szokásos figyelmeztetést.
- Nyugi anya, nem késünk el - kapom a magabiztos választ.
- Ühüm...

De még a lakat a számzárral hátra van, ami egy külön kabaré minden reggel.

Újraindítás

Hogy tényleg olyan-e a finn oktatás, amilyennek a világhíre beállítja? Így egy nap tapasztalata alapján nem tudom megítélni, de azt látom és érzem, hogy ezek az emberek itt északon tényleg tudják hogyan kell ÉLNI!

Több mint 10 éve jártunk itt először, 5 éve éltünk már itt pár hónapig de az elmúlt másfél hónap alatt is csupa jó dolgokat tapasztaltunk. (Na jó rosszat is, de az utóbbi időben jobban szeretek inkább a jóra koncentrálni.) 

Jó magyar szokás szerint akkor kezdem a rosszal:

Itt is extrém hőség van - bár amikor megérkeztünk júniusban, voltak napok, amikor még télikabátban jártunk. Már túlestem egy sirály által elkövetett tolvajláson is (meg is tanultam hogy az őrizetlenül hagyott szendvicsemnek hamarabb lába kél, mint a biciklin hagyott táskámnak vagy a lezáratlan biciklimnek.) Habár Szonja látott valahol valamit a "helsinki zsebtolvajokról" akik szerinte csak zsebből lophatnak, táskákból nem :D Szerintem meg valami helyi rockbanda lehet.

Maga a költözés nem volt egy leányálom és volt pár körünk a bürokrácia hivatalos útvesztőiben is, kissé bele is őszültem és talán a homlokráncaim is karakteresebbek lettek, de ez a felnőtt élet velejárója, nah. Végülis nem egy mesébe csöppentünk, bár néha tényleg az az érzésem, hogy egy másik bolygóra érkeztünk azon a bizonyos júniusi napon. Nem részletezem az utóbbi pár hónap vergődéseit, problémáit, lemondásait, mindenki sejtheti, hogy egy újrakezdés nem véletlen következik be és messze nem csak boldog pillanatokból áll - habár nagy lendületet tud adni. 

Eközben észérvekkel motiválni egy 9 évest egy olyan életről, amiről te magad sem tudod még milyen lesz, hát nem kis kihívás. :D 

Igen, Szonja kicsit kiakadt, amikor megtudta, hogy itt jóóóval korábban véget ér a vakáció mint otthon, és augusztus közepén neki már menni kell, míg otthon még 2,5 hét nyár vár a barátokra, de persze megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor megtudta, hogy cserébe 

(És akkor most jön a jó része:)

- június 1-én ő már a lábát lógathatja újra

- a tanórák reggel később kezdődnek mint otthon (8:15, 9:00 vagy 10:15) (na, ez a hír igazán felvillanyozta)

- ráadásul kezdéstől függően hamarabb véget is ér a nap az iskolapadban és ebben már a fél órás ebédszünet is benne van (12:00, 13:00 vagy 14:00) (újabb örömujjongás)

- nincs kötelező napközi, mindenki engedélykérés nélkül mehet haza egyedül vagy a barátaival vagy akivel akar ha kicsengettek az utolsó óráról (itt a 6-7 éves gyerekek is szülői felügyelet nélkül közlekednek vonaton, vásárolnak boltban)

- nincs évnyitó ünnepség, nem kell ünneplőruhába öltözni, műsorra készülni

- az iskolai bicikliparkoló kihasználtabbnak tűnik mint az autóparkoló

- a tanszerlistától viszont én dobtam egy hátast: 

hátizsák, tolltartó, ceruza, radír, váltócipő, sportruházat, törölköző és lelkes hozzáállás a finn nyelvtanuláshoz 

Ennyi?! Néztem és forgattam a papírt döbbenten. Otthon egy A/4-es listával rohangáltam augusztus utolsó hetében a többi kétségbeesett szülővel tülekedve a tanszerekért a papír- aztán a wcpapír-szalvéta-papírzsebkendő-szappan kupacért a háztartási osztályon. 

Azt azért megjegyzem, hogy hely - és anyanyelvi angoltudás - hiányában nem egy nemzetközi iskolába irattuk Szonját, hanem egy "mezei" finn ingyenes államiba, ahol a külföldről érkező "migráns" gyerekek egy előkészítő év keretében finnül tanulnak egy évig (és mellette zenét, természetismeretet, rajzot, matekot és angolt is) extraként pedig a saját anyanyelvükön is biztosítva van heti egy óra. Ők a multikulti osztály. Többen bizonyára felszisszentek a hír hallatán, hogy ótejóég milyen társaságba keverjük a lányunkat. Tizenkét 9-12 éves külföldi gyerek, egy tanár és egy pedagógiai asszisztens. Aztán egy év múlva mehet az "igazi" finn osztályba, ahol további lehetőségek várják. Szülőként úgy éreztük nem akkora kicseszés ez a gyerekünkkel. Ráadásul az, hogy nyitott maradhat a többi kultúra iránt is, ez csak többet adhat neki.

- az iskolaépület tágas, napfényes (mondjuk most nyáron könnyű, hiszen egy átlagos finn nyári éjszakára éppúgy igaz az állítás, hogy napfényes) 

- az épület és az udvar tele van közösségi terekkel, asztalokkal, székekkel, padokkal, kuckókkal, de a teremben mindenkinek saját padja van

- az iskola körül nincs kerítés (ez volt az első, amit szemet szúrt Szonjának)

- 14 hinta van az udvaron (ez volt a második)

- kosárlabdapályák, játszóterek, focipályák egymás hegyén hátán, de mellette erdő, sziklák, bicikliút a végtelenbe (ráadásul egy uszoda is van az iskola mellett)

- a könyvtárak valami csodák (ez egy külön fejezet)

- a "Milyen volt az ebéd?" kérdésre olyan választ kaptam tegnap az én überválogatós gyerekemtől, hogy elfelejtettem levegőt venni: "Finom volt! Mindet megettem és salátat is ettem hozzá. És lehetett választani vizet vagy tejet mellé." 

- a tanárnő megadta a telefonszámát e-mail címét és többször felhívta a szülők figyelmét, hogy kommunikáljunk minél többet, bátran keressük őt bármikor, személyesen vagy bármilyen csatornán 

Szóval elég sok pozitív benyomás ért minket az első iskolai napon. Sejtem, hogy ez idővel szépen megkopik, napi rutinná alakul, jönnek majd még itt is nehézségek (például halételek a menzán... muhahha, ennél nagyobb bajunk ne legyen), ráadásul a hideg meg a sötét kikészít majd, amikor reggel esőben is biciklire kell ülni, de mégis az van, hogy jobb mint otthon. Mert látom és ismerem a gyerekem, hogy nyitott, kíváncsi, hogy mer kérdezni, és hogy a pár hónap alatt a lelkes különórákkal megedzett angoltudását máris használta (örök hála érte Ildi!) és az első iskolai napján mert kommunikálni egyedül egy vadidegen környezetben egy vadidegen nyelven. És nem sírva jött haza az iskolából, mint otthon az utóbbi egy évben szinte minden délután. Izgul de nem szorong. Itt is vannak szabályok, de szabadság is van.  

Ó, és az a bizonyos éneklő lovasrendőr karrier, amit Szonja 2 és fél évesen álmodott magának és ragaszkodott hozzá kitartóan 8 éves koráig, idén tavasszal végleg leáldozott. Egy helsinki-i designmúzeumlátogatás után megsúgta, hogy ő inkább designer szeretne lenni. Bár totális támogatásunkat élvezhette a korábbi elképzelésében is, most úgy tűnik ez a jelenlegi álma kicsit életszerűbb. Természetesen már világmegváltó, grandiózus agymenési vannak ebben a témában is, de pont az a lényeg, hogy sose fogyjon ki az ötletekből és célokból. :)

Újabb koncertélmény

Néha elgyengülök és megfeledkezem a tömegiszonyomról, a komfortzónámról, és meggondolatlanul veszek pár koncertjegyet. Így történt ez április végén is, amikor a dán énekes-zeneszerző Agnes Obel facebook oldalán felvillant, hogy európai koncertkörútja Budapestet is érinti. Spotify-on gyakran hallgatom én is, Szilárd is - nem sok ilyen zene van :) -, szóval azonnal rácsaptam két jegyre a május 29-i fellépésére. 

Mivel klubkoncertnek hirdették az eseményt, gondoltam nekem való, családias hangulatú, melankolikus dülöngélés lesz az A38-on vagy az Akváriumban. Szóval nem egy Depeche Mode kaliberű tömegrendezvény, ami szuper élmény lehetett, de én már a fotói láttán is leizzadtam és pánikroham kerülgetett.

Elérkezett a koncert napja (Szonja kétnapos szülinapi fesztiválozása után.) Nagy levegőt vettem, amikor szembesültem az információval: minden jegy elkelt. Szóval teltház lesz. Ami tömeget jelent. Nem túl rutinos koncerjáróként nem is vagyok otthon a helyszínekben, ezért csak utánanéztem, hogy akkor most hol is lesz ez a koncert? A38? Ja nem, ő csak szervezi. Huh. Akkor nem lesz alattunk víz. Akvárium? Remélem elég tágas. Hol is van ez?! Oh. Szóval felettünk lesz a víz... (Remek. A tömeg és a víz hasonló hatással van rám.)

Azt azért halkan megjegyzem, hogy évente egyszer sikerül ilyen szülői kimenőt összehoznunk, úgyhogy Szonja természetesen sértődötten vette tudomásul, hogy nélküle megyünk. De rendes gyerek, azért jó szórakozást kívánt. 

A nyárias időre való tekintettel egy igen kicsi fekete ruhát húztam egy kényelmes, lapos fekete szandállal. (Ki fog derülni, hogy nagy hiba volt mindkettő.) Hétre ígértek kapunyitást, nyolcra a koncertet, úgyhogy időben elindultunk, mert nem szeretek utolsó pillanatban érkezni. 19:04-kor pár utcányira az Erzsébet tértől egy parkolóóra előtt próbálkoztam becsengetni az egy órányi díjat az automatába, de sikertelenül, mert a nálam lévő 400 Ft 19:59-ig volt elég. Még egy 5 Ft-ost sikerült előhalásznom a kistáskám mély bugyraiból, de az kb. 10 másdpercet javított az intervallumon, szóval sztornóztam. Közben találtam még egy 100 Ft-ost és nagylelkűen bedobtam biztos ami biztos alapon. Semmi. Nem akart jegyet adni. Ezt eljátszottam háromszor. Szilárd már türelmetlenül nézte, mit művelek ennyi ideig, de amikor felvázoltam neki, hogy ha csak 400 Ft-ot dobok be, akkor 1 egész percig díjtalanul használjuk az utcát és magunkat ismerve úgyis megbüntetnek. Ha viszont rádobok egy 100 Ft-ost, akkor - hiába nagylelkűsködök - visszadobja az egészet. Szóval a tervem az lett, hogy várok egy percet, így a 400 Ft pontosan este 8-ig elég lesz. Az egy perc végül két perc múlva telt le, mert a parkolóórán valamilyen varázslatos oknál fogva a 19:04 után 19:06 következett. Úgyhogy két perc toporgás után 400 Ft bedob, parkolójegy megszerez és irány az Akvárium, időnk mint a tenger.

Nyolc körül megkaptuk a karszalagokat és beléptünk az Akvárium sötét jégvermébe. A hely teljesen újszerű élmény volt. Életemben talán egyszer jártam itt egy téli WAMP vásáron - de akkor bizonyára fűtöttek -  mert nem fázott így a ... lábam. A hideg csontig hatoló volt a kinti 26 fok után. Szerencsére farmerkabátot hoztam magammal, de a lábam kihűlése ellen nem volt mit tenni. (Így jár az, aki nem a jó öreg farmernadrágját húzza magára nyáron is, hanem nyári ruhát. Szóval a ruhaválasztás nem jött be.)

Beindult a helyezkedés. Nyugtáztam, hogy a teremben kábé mindenki magasabb nálam és valószínű a terem hátrafelé lejt, úgyhogy igyekeztünk minél előrébb helyezkedni mi is, hogy jól lássunk. De mivel mégiscsak koncertre jöttünk, volt sok ember, na. Középen a kigyúrt fiú, akinek olyan széles háta volt, hogy a színpad közepét teljesen kitakarta előlem. Aztán a velem hasonló magasságban elhelyezkedő lány a kétméteres fiújával vágta az utat az első sorok felé. Majd két lány "Mi kicsik vagyunk" szöveggel közelítve - egyikük frissen bodorított méretes mikrofonfrizurával, sörrel egyensúlyozva (már ekkor tudtam, hogy előttem fognak megállni) - eltipegtek mellettem kedvesen és lecövekeltek előttem. Akkor én is hasonló kedvességgel tettem egy megjegyzést. Rámnéztek és nyugtázták, hogy ők valójában nem is olyan kicsik, mint gondolják, úgyhogy szájbiggyesztve továbbálltak. Előttem két másik lány állt, akik nagyon rég találkozhattak egymással mert nagyon sok mondandójuk akadt egymásnak... És természetesen Murphy törvénye szerint, ahol én állok, ott dörgölőzik át minden ember a láthatatlan folyosón közlekedve, szóval jogosan útban fogom érezni magam, bárhol is álljak. És a koncert még el sem kezdődött.

Előzenekarként egy csendes szőke lány lépett a színpadra - olyan csendben, hogy senki nem vette észre. Amikor az első szám végén megköszönte a figyelmet, a közönség nyugtázta, hogy ez a lány még nem az a lány, úgyhogy beindult a csevegés ezerrel. Szilárddal egymásra néztünk és értetlenül a körülöttünk álló emberekre. "Hm. Koncerten vagyunk. Vagy nem?" Az előttem álló két lány szakmai és magánéleti titkait próbáltam figyelmen kívül hagyni és a színpadra koncentrálni, de sikertelenül. Ahogy erősödött az alapzaj, úgy a lány hangja is a színpadon, de csak épp annyira, hogy kellemesen tudjon csevegni az, aki csevegni akar és kellemesen álomba szenderüljön az, aki meg azt akar. Én az utóbbiak táborába billentem bele a pohár bor hatására, úgyhogy egy idő után mi is beszélgetni kezdtünk, hogy ne aludjak el, majd elmentem egy üveg vizet venni, mert egy óra ácsorgásban már a lábam is elgémberedett és szomjas is voltam. Végül kilencet ütött az óra, és Agnes Obel a színpadra került. És végre mindenki más elhallgatott.

Kicsit kényelmetlenül érintett, hogy csak a színpad két oldalát látom, még lábujjhegyre állva is, úgyhogy felemeltem a kezemben lévő telefont és csináltam egy képet, hogy lássam mi folyik ott. Majd a saját szemszögemből is. Ezen az "apró" különbségen nagyon jól szórakoztunk. Mutatom:

Szóval legközelebb magassarkú cipő vagy kissámli. (Vagy mamusz, spotify és otthonmaradás.)

Az előttem levő két lány viszont továbbra is az élet nagy dolgait próbálta megvitatni, úgyhogy egy szám után hátrafelé vettük az irányt. A terem időközben teljesen megtelt és az érzés - miszerint a terem hátrafelé lejt - megerősödött bennem. Most már Szilárd sem látott semmit. De végre nem pofáztak az arcomban és hallgathattam a zenét, (számolhattam a plafonon a reflektorokat, mert azokat jól láttam) és ezen a tájékon a közönség is aktív érdeklődést mutatott a koncert iránt és nem utolsósorban nem éreztem magam annyira heringnek. Vagy szardíniának. Vagy mi az a hal, ami olyan sűrűn van a dobozban. Mint mi az Akváriumban... A zene nagyon rendben volt és a színpadkép is nagyon hangulatos atmoszférává alakult időközben. A közönség pedig - a körülményekhez képest - irtó lelkesen reagált minden számra.

Összességében szuper koncert lett volna, ha nem hűtik le húsz fok alá a termet, ha alacsonyabbak az emberek vagy ha egyszerűen a Művészetek Palotájába szervezik ezt az egészet. Mert valljuk be, nem egy táncolásra késztető zenéje van Agnes Obel-nek. De az is lehet, hogy a hiba az én készülékemben van. :) Legutóbb az Anima Sound System koncert a MÜPA-ban pont a fordítottja volt: hiába volt a nagyzenekari filharmonikus kíséret és ülőkoncert, senki nem bírt magával, az egész terem ritmusra rázta minden testrészét. 

Szóval sikerült egy újabb szürreális koncertélménnyel gazdagodnom.
Még gondolkodom, hogy a P!nk koncertet bevállalom-e a Szigeten... vagy ugrálok inkább  a kertben Szonja trambulinján.

Winter Wonderland

Én viszont öt év alatt sem mutattam hajlandóságot a síelésre, szóval volt időm sétálni nagyokat a hegyekben. A héten találkoztam nyuszival, mókussal, mindenféle nyomokkal a hóban és Szonja jóvoltából egy csapat "rókával" is... :)

Greetings from Austria

Egy újabb felejthetetlen hét. Szonja már ötödik éve síel. :)

Mert párosan szép

A lányok szuperképességeik mellett természetesen a fiúk sem maradhatnak el.

Íme néhány:

Lányokról lányoknak

Felbukkant pár lány a rajzaim között, akiket mindenképp "életre szerettem volna kelteni." Egyelőre a színezhető verziókig jutottam (Szonja nagy örömére, mert így neki is jut teendő, amíg betegszabadságát tölti mellettem.) És persze mindenki másnak aki kinyomtatja. :)

Ha a színes képek is elkészülnek, szerintem lecserélem a képeket a gyerekszobában.

Családi kör

 

Lám lám... 2017

BÚÉK!

Kétezertizenhét

Hamarosan 2017...

Sokak nagy örömére idén nemcsak elkezdtem, hanem be is fejeztem a jövőévi naptárat! :)

Csupa olyan dologgal töltöttem meg, ami számomra fontos.

Remélem jó év lesz!

Karácsony

Az idei karácsonyi képeslapom.

Ének

Szuperlány és Varázskutyája az ének füzetbe belekukkantva egy sor össze-vissza tekergőző violinkulcsba botlik.

Kedves barátjuk, Bandi - a nem éppen gyorsaságáról híres, de navigációban jártas - csiga "siet" a segítségedre, hogy eligazodj a violinkulcs tekervényeiben. Kövesd lassan(!) Bandi útját a kulcs belsejétől indulva az óramutató járásával megegyezően. A csúcsra érve kanyarodj balra, haladj lefelé egyenesen, majd újra egy balkanyar és kész.

A basszuskulcs sokkal egyszerűbb. Szóban és írásban egyaránt.

Reggel

"Nem akarok felkelni! Nem akarok suliba menni!" - szeptembertől júniusig minden reggel így indul... (Sajnos.)

De mi a titka Szuperlánynak és Varázskutyájának?

A reggeli kávé, természetesen.

Vajon miről beszélgetnek közben?

Megyek, megnézem a bögrémben. Jössz Te is, Szonja?

Irány az iskola!

A "titkos cetlik" folytatódnak! Idén Szuperlány és Varázskutyája lesz Szonja segítője a suliban.

Kalandos második évnek nézünk elébe.

A franciák, a tündérek és a szokásos témák...

Összejött egy újabb csokorra való életbölcsesség Szonjától:

Repülőn, ereszkedés közben volt egy kisebb légörvény, dobálta a repülőt ide-oda a légráramlat, az utasok fel-fel hördültek, én épp a szétrobbanó süket dobhártyámmal intéztem egy belső monológot és a gyomrom is liftezett párat. Szonjára néztem, aki fülig érő szájjal, izgatottan rángatta a karom:

- Húúú, hát ez nagyon jó, Anya! A pilóta viccelődik? Ez nagyon jóóóóóó!

***

Gyerek-keresztrejtvényben az összeolvasott betűket az ábra mellé egy vonalra kellett lemásolni. A megfejtés a következő szó volt: "Gyermekláncfű"

Szonja a vonalra lazán ezt írta: "Pitypang"

***

- Úúú, anya, milyen hideg a kezed! Ha nulla fokos lenne, eshetne belőle a hó és Te lennél a hótündér!

***

Kapott egy ugrókötelet. Elég sokat bajlódott, többször feladta puffogva, hogy neki ez nem megy, de csak nem hagyta nyugodni. És egyszercsak ráérzett a technikára és felkiáltott: 

- Anya! Megáldott az Isten! Azt kívántam magamban, hogy tudjak ugrani hármat! És négy sikerült!!!

***

- Anya, csinálhatnánk Tipritit! 

- Oké, de mi az a Tipriti?

- Az egy sütemény, amit én találtam ki: piskóta, nutella, kókuszdió krém, ananászkrém, ananászkarika. És újra piskóta, nutella... amíg ilyen magas nem lesz.

- Hát jó... beszerezzük a hozzávalókat és leszek a kuktád.

***

LEGO űrhajó építés:

"És itt a fontosság gomb. A fontosság gomb azért fontosság gomb, mert ha valami nincs meg az űrhajón - úgy is mondhatom űrsiklón - akkor ami nincs meg és kell olyan tárgy vagy valami, és valakinek van olyanja, ami neked nincs, akkor az emailezőgépre elküldik egy embernek (ismerősnek vagy ismeretlennek) akinek olyanja van és akkor az feldobja a levegőbe azt a tárgyat vagy valamit ami a másiknak nincs. Feldobja, belerepül egy kis szekrénykébe, csak ki kell nyitni és ott van az a fontos dolog.

A fontosság gomb mellett található az érték mérték..."

:D

***

"Azt álmodtam, hogy volt egy kavics, amit nem tudtam felemelni, mert kő volt."

***

- Anya!

-Igen?

- Gyere csak egy kicsit! Mondani szeretnék valamit!

...

- Itt vagyok.

- Csak azt akarom mondani, hogy negyed egy van.

...

(ekkor lett friss karóra tulajdonos és ezt naponta százszor eljátszotta, hogy a ház másik végéből beugratott)

***

- Anya, az ember az majom volt régen?

- Igen, állítólag igen.

- Akkor Isten egy majmot teremtett? Ádámra gondolok...

- ...

***

"A rövid Á betű az olyan, hogy az A betű fölött van egy szivecske."

***

- Anya, te tudsz írni ceruzahegyezés közben?

- Nem Szonja.

- Én tudok. Meg is nyertem egy hegyezőversenyt Berdengóciában*. A kezemmel írtam, a lábammal hegyeztem.

*(ez a Berdengócia egy nagyon hosszú történet, amiről egyszer majd bővebben.)

***

Írás leckeírás közben:

- Utálok írni. Lassan írok, de csúnyán.

-Pfff, Szonja. Ez nem is csúnya.

- De, az.

- Szerinted mihez képest csúnya?

- Ehhez itt mellette.

- De hiszen az nyomtatva van! Úgy én sem tudnék írni.

- De Márti néni szépen ír.

- Persze, mert ő tanítónéni. Neki az a munkája, hogy szépen írjon, gyöngy betűkkel.

- Nem, az nem gyöngybetű, hanem folyóírás. Ő folyóírással ír. A fogtündér ír gyöngybetűkkel. Így. 

(És kanyarít egy S betűt, olyat, amit én fogtündérként szoktam írni neki éjjelente a kiesett fogért cserébe: nagybetűkkel, minden betű vonala kis bogyókkal lezárva. Kicsit macerás, de szép.)

- ... Hát ez jó. A fogtündér gyöngybetűkkel ír... ezt leírom.

- Oké! De gyöngybetűkkel, Anya!

...

- Anyaaa, nem is gyöngybetűkkel írtál. Hát nem túl szépen írsz te sem... - és közben a vállamra teszi a kezét.

- Na látod. Én gyorsan írok ÉS csúnyán. Ezt úgy hívják: macskakaparás... 

***

Pár hónappal korábban felfedezte a rendszereződobozok cimkéin a feliratokat (CD-k, kábelek, filmek stb.)

- Nézd Anya! A fogtündér írta ezeket a dobozokat!

- Oh...tényleg... Nahát!

***

Egy nagy esőzés után - és miután rámtetovált 30 centi egyenes szivárványt integető kis karokkal, puszikat dobálva - biciklire pattantunk. Útközben persze mesélt. Mintha azt kérdeztem volna tőle: Milyen napod volt?

"Van fent az égen egy szakács, az égi szakács. Egy nap az égi szakács megragadta legeslegnagyobb nyújtófáját, amivel egy gyönyörű esős napon fogott egy szivárványt és szép hosszú egyenesre nyújtotta. És megkereste Istent, hogy hívja a legúribb felhőkarcolót, aki belekarcolja a felhőkbe a karcolójával, hogy ingyen szőnyeg eladó. És voltak, akik meg is akartak halni, hogy megvehessék a szőnyeget. Vége."

***

- Szia Szonja! Mi újság?

- ... Jóság!

(mindig így válaszol erre a kérdésre, mert nem érti mi mást lehetne erre mondani, és egyáltalán, hogy mi ez a kérdés)

***

Lefekvés előtt az ágyban elmélkedik:

- Vajon mik voltunk előző életünkben, Anya? 

- Hát én - Apa elmondása alapján - biztosan róka voltam. Mert szeretem ha rend van az otthonomban. Te pedig biztos a kicsinyem voltál.

...

- Ha Te róka voltál Anya, akkor Apa meg én borzok voltunk. Mert mi most is mindig rendetlenséget csinálunk, te meg pakolsz. :)

***

- Anya, valaki mesélte a suliban, hogy összeérintették a nyelvüket.

- Oh... (majd meglepettségemet villámgyorsan átkapcsoltam) Hogy mikről nem beszélgettek ti... Francia csóknak hívják amúgy.

- A franciák így csókolóznak???

- Nem, nem csak a franciák. Hanem akik szerelmesek egymásba.

- Apával kipróbáljátok majd?

- Már kipróbáltuk. :)

- Komolyan?! Megmutatjátok? 

- Hát nem...

- Akkor engem is megcsókolnál franciául?

- Eeeh... nem. A szülők nem csókolják meg így a gyereküket. Majd ha lesz szerelmed, akkor vele csókolózhatsz majd franciául. De nem kell sietni... Majd 14 éves korod után... vagy 12... Vagy ki tudja...

***

- Anya, ha valaki összekeveri a "b" és "d" betűt és elmegy bioboltba és diót kér, akkor...

***

Szonja év elején, amikor még nem tudott olvasni, prediktív próbálkozott minden egyes betű után:

B... bárány

Ba... bagoly

Bar... barlang

Bart...

Barto...

Bartos

Bartos E...

Bartos Erika!

***

A "Volt egyszer az emberi test" cimű ismeretterjesztő sorozat első három része után beszélgettünk kicsit a látottakról összebújva a kanapén, majd egyszercsak a saját mondandójába kezdett:

"Az aki jószívű, annak kristálykő van a szíve mellett.

Aki nagyon jó szívű, annak akár tíz kristály is lehet a szíve mellett (Pszt! Te meg én, ilyenek vagyunk Anya.)

Aki rossz szívű, rosszkedvű vagy esetleg gonosz, annak egy kis meteorkő van a szíve helyett.

A szív pontosan akkora mint az öklünk.

Vannak olyanok, akiknek a meteor mellett vannak kristályok is.

Esetleg az is megeshet, hogy nem érik el a szívet a testünkben de a kristályt már igen.

Van olyan aki mérges, morcos vagy nem mossa meg a fogát rendesen mentolos fogkrémmel, akik hisztiznek valamiért és azok amikor így hisztiznek, ellophatják a szüleik felnőtt fogkrémjét."

És a történet itt fordulatot vett. :) Aztán persze le is rajzolta a típusokat:

Szóval nekem továbbra is nagy élmény a világhoz való hozzáállása. :)

Zsebcetlik

Érdemes néha körülnézni az 1-2-3-4-5 doboznyi színes ceruza-, toll-, filctolltartómban az íróasztalon... mert mit találtam bennük?!

Szonja lassan befejezi az első évét a suliban. Nagyon bejött neki. Szereti a matekot, az olvasást - főleg ha nem az olvasókönyvet kell olvasnia, hanem IGAZI könyvet, - és az írás is elég szépen megy már - főleg a titkos naplójába.

Két dolog van csak, ami aggasztja:

1. Minden szerda este: a csütörtöki informatika óra. Ennek érdekében pedig már mindent bevetettünk. Mondjuk mi 6 évig próbáltuk viszonylag képernyőmentesen tartani, és ha rajtunk múlt volna, negyedikes koráig így is maradt volna, de hát az iskola az iskola, nem kérhettünk felmentést, csak mert fél, hogy elrontja a gépet. Úgyhogy utánajártam mit tanulnak így 6-7 éves fejjel: bekapcsolás, program elindítás, játékok, rajzolás. Szóval tartottam pár óra korrepetálást neki a saját eszközeimmel, hogy alábbhagyjon a szorongás. Simán bekapcsolja a laptopom, keni-vágja a wacom táblával rajzolást, a flash alapjai is elsajátítva, windows 8 navigáció is rendben, számítógépes játékom nincs, de tableten van pár puzzle, sőt Szilárd próbálta rávenni a Wii-re is, de lelkesedés híján feladta. Aztán persze kiderült, hogy a suliban asztali gépek vannak windows nemtudomhányassal és Paint-ben kell dolgozni, egérrel, szóval... :)

2. A másik probélma a koránkelés. Oviban mi voltunk a késősök, szinte mindig fél 9-re értünk oda, tökmindegy mikor keltünk. Valami mindig közbejött. Fázó meztelencsiga, dupla kártyaparti, ágyban reggelizés, gödrök az úton, pocsolyák, otthon felejtett plüssállat stb. Ehhez képest most 8:15-kor van órakezdés, de 7:50-re a teremben kell lenni, ami nem kis kihívás részünkről. A késések persze könyvelve vannak a tanárnéninél. A legutóbbi szülőin rákérdeztem: igen, éppen megosztott első helyen álltunk a késett percek gyűjtésében... Mondjuk ez azért érdekes, mert hétvégén ő szó nélkül képes felébredni 7 óra előtt. De csak mert nem lenne muszáj. (Mondjuk ezt minden gyerek így csinálja.) Szóval igyekszünk.

Korábban az oviban voltak szorongásai bőven. A legnagyobb parája azokon a napokon volt, amikor ő volt a napos. Mindent elkövetett, hogy ne kelljen mennie aznap. Krokodilkönnyek, fülfájás, bármit képes volt bevetni. És nem, nem lustaságból nem szeretett napos lenni, mert itthon nagyon szívesen segít a házimunkában: profi panírozó, a zoknikat is ügyesen párosítja, a mosógépbe pakolás, indítás és teregetés is elég jól megy. És a vasalás is kezdi érdekelni... Hanem egyszer csak kibökte: mert attól félt, hogy mi lesz akkor, ha véletlenül TÖBB mint EGY szalvétát tesz egy embernek. Vagy valakinek egyet sem?! (mintezt keservesen sírva, halálkomolyan.)

Az óvónénik nagyon kedvesek voltak, előfordult, hogy átcserélhette a napos napját, de nem akartam, hogy az legyen a megoldás, hogy akkor nem csinálja. De azt sem akartam, hogy emiatt ne akarjon oviba menni..

Emellé még rendszeresen elhangzott, hogy "nem akarok oviba menni, mert nagyon hiányzol Anya", és "mindig én vagyok az utolsó öltözéskor, biztos azért mert csiga a jelem".

És mivel ezek komoly, visszatérő lelki feszülések voltak nála, hát reggelente megbeszéltük mi bántja, és az adott "problémájára" rajzoltam egy cetlit reggelizés közben és a zsebébe dugtam, amit aztán az oviban rongyosra nézegetett. De úgy tűnt, segített neki a problémák feldolgozásában.

A napos problámakör sokáig tartott, így az visszatérő szupererőket kívánt. De volt olyan, hogy láthatatlan szeretett volna lenni, így összement picire és úgy intézte az ovis teendőket. És a gyorsaság igénye...

Amikor egy gepárdot rajzoltam neki (igen, az egy gepárd...), hogy kipróbáljuk aznap gyorsabban megy-e az öltözködés, délután csillogó szemmel szaladt, hogy aznap nem ő volt az utolsó. Szóval működött. Lett is megrendelés a gepárdos cetlire egy másik hasonló tempóban készülődő kislánytól. Másnap le is szállította Szonja a titkos cetlit neki is. :) Sőt megfordult a fejünkben, hogy lecseréltetjük a csiga jelet gepárdra...

Aztán szép lassan elfogytak a problémák, de mivel hozzászokott a cetlik erejéhez, kérte, hogy rajzoljak "csak úgy" is.

Szóval ezek a cetlik kerültek most elő. Íme néhány: