Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor hagyta el Szonja száját az "Éhes vagyok" kifejezés az elmúlt hat évben. Legutóbb vasárnap délben, félúton Szeged felé. Az almát fél órával korábban kínálgattam, nem kérte. Megettem. Viszont a táskámban lapuló csomag mogyorót sehogysem sikerült kinyitni, úgyhogy pár perc küzdelem után feladtuk és megálltunk az első adandó lehetőségnél. Beültünk egy benzinkút kávézó részére, Szonja evett, mi ittunk egy-egy kávét és közben kedvenc láthatatlan elfoglaltságomat műveltem: az embereket figyeltem. Kint épp egy család szállt ki egy fehér autóból: csinos anyuka, karjában egy szőke kisfiú, az apuka büszke tekintete pedig a sötét napszemüveg alól is világosan átsütött.
Szonja odahajolt hozzám:
- Anya mit nézel?
- Azt a gyereket.
- Én is.
- Meg az apuka pocakját. - vallom be őszintén.
Erre Szonja is rámered, majd komoly arccal - szemét a termetes hasról le nem szakítva - határozott hangon megszólal:
- Ő egy tengeri csikó.
Kizökkenek a bambulásomból.
- Hogy micsoda? - nézek rá nevetve.
- Egy tengeri csikó. Átváltozott emberré, és az ő hasában van a kisbabájuk. - magyarázza átszellemülten.
- Ahhh, értem. Jól álcázza magát...
Ilyen az, amikor a gyerek lexikális tudása és fantáziája összeköti az információt a látottakkal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése