A tegnap délutánra tervezett program a jövőnk szempontjából fontos állomás volt. Én a volt/leendő főnökömmel beszéltem meg találkozót, Szonja addig kihasználva a családi kapcsolatunkat az óvodával, nővéremmel, Anitával (aki óvónéni a közeli óvodában) tervezte a programot. A terv komolyságát bizonyítja, hogy csomagoltam neki uzsonnát, váltócipőt, játszós nadrágot - hiszen mégiscsak egy első nap az oviban. Én pedig az új, vékonybéléses, csini télikabátomat választottam a farmer, csini blúz, vékony pulcsi, vékony pulcsi, mellény rétegek fölé - amit kizárólag fűtött autóból fűtött épületbe való közlekedés közben lehet (el)viselni, -5 fokos hidegben nem - na, de mégiscsak nézzek már ki jól.
Kivételesen nyugodtan és időben indultunk el, szikrázó napsütésben. A történet szempontjából a következő fontos tényező az volt, hogy Budaörs környékén a benzin mutatója gyanúsan az üres felé billent. Bevillant egy kép, ahogy leállunk egy budapesti kereszteződés kellős közepén az üres Picantoval, aki azt sugallja: "Én szóltam!" Így mérlegelve, kihajtottam tankolni, hiszen 1. úgyis időben vagyunk 2. ma éppen olcsóbb a benzin. Amíg beszaladtam kifizetni a pofátlan magas összeget, Szonja kint maradt az autóban és én a biztonság kedvéért lenyomtam az összes zárat, hogy el ne lopja valaki azalatt az egy perc alatt. (újabb fontos info, hogy kulcsos zár a felszereltség, nem távirányítós és a jó öreg tekerős ablakemelő). Kétszer is megnéztem, hogy a zsebemben van-e a slusszkulcs. Igen! Fizettem, irány Óbuda!
Tettünk egy kört a Montevideo utcában, és de jó, hogy ingyenesen lehet parkolni a III. kerületben, csak valahogy nekem sose jut belőle szabad hely. Tettünk még egy kört és a fizetős mélygarázs lett a cél. Közben Anita már hívott (hogy ott húztunk el mellette és egy szabad parkolóhely mellett) de nem tudtam felvenni, mert nekem valami rejtélyes okból kifolyólag nem megy a "multitask" vezetés. Balra kanyarodni, Szonja kérdez, telefon csörög, nézni visszapillantókba, kézifék ki, gázpedál be, gyalogost kémlel, CD-t hangosabbra venni... meg ilyenek. Szóval mélygarázs, kocsikulcs bedob a táskába, ajtózár reflexből lenyom, kiszáll, ajtó lendül ééés... TAKKK TAKKK TAKKK... villannások. Lassítva látom, ahogy korábban a benzinkútnál egyesével lenyomtam a többi zárat.
Elsötétült aggyal rohangáltam körbe az autót, rángatva a zárakat és fél perc alatt nem hagyta még el ennyi nem, nem, nem, nem, nem, nem nem a számat. Szonját bezártam a kocsiba. Ő a hátsó ülésében csillogó szemmel csipogott, hogy: "Akkor Anya vegyél ki, Anitával megyek az oviba." A kocsikulcs, telefon, csini kabát az első ülésen röhögött rajtam. Elmagyaráztam Szonjának mi a helyzet, és nem sírtam el magam, próbáltam előtte természetesen viselkedni, ami sokat jelenthetett a hangulat szempontjából.
Miután leereszkedett a sötét köd az agyamról - 1 percen belül - rohantam segítségért. A portás parkolóőr segítőkészen - és miután megtudta, hogy nemcsak a kulcs, de egy gyerek is van az autóban - röhögés nélkül állt a csupasz tények előtt.
" Ilyen csak egyszer történik meg az emberrel élete során."
/Parkolóőr/
Mindent bevetettünk, ami hirtelen szóba jöhetett. Én a hajcsattal babráltam a zárban, ő pedig zseblámpával, egy táska szerszámmal és dróttal felszerelve feszegette a másik ajtót. Mindeközben próbáltuk rávenni Szonját, hogy bújjon ki az ülés pántjából és tekerje le az ablakot (mindkettőre képes menet közben autópályán) de most, hogy felszólítást kapott rá, nem tette, amit tennie lehetett volna. Közben eltelt 20 perc, negyed órás késésben voltam a megbeszélésről. A parkolóőr csalódottan felvilágosított, hogy ez bizony nem fog menni, úgy tűnik nincs birtokában az autófeltörés tudománya. Így megkértem, figyeljen Szonjára, amíg átszaladok Anitáért. Egy mondatban összefoglaltam a történteket, miközben rohantunk vissza és hívtuk Szilárdot Anita telefonjáról, hogy azonnal hozza a pótkulcsot otthonról. (De jó, hogy kiköltöztünk a városból...) Egy óra múlva érkezik a kulccsal. Addig Anita előkapta óvónői ének- és mesetudását, Szonja szórakoztatásába kezdett. (És a parkolóházéba, mert persze jól látható helyre parkoltam.)
Eközben én 20 perces késéssel, pulcsiban, napszemüveggel és sapkával a kezemben átviharzottam az irodába és leültem beszélgetni a főnökömmel a jövőbeli lehetőségeimről. Peregtek a képek a fejemben: Anita énekel, Szonja értetlenül az autóban, Szilárd az autópáyán száguld a pótkulccsal én meg itt ülök tehetetlenül és furcsa módon tudok figyelni a velem szemben ülő emberre. A megbeszélés gyorsan lezajlott. Futás vissza a parkolóházba. Az a kép fogad, ami a fejemben is vetítődött: Anita mesél, énekel, Szonja hullámzó lelkiállapotban kopog kifelé, hogy vegyetek már ki! Nem érti, miért van ő bent, mi meg kint. Miféle hülye játék ez? Nagyokat kacag Anita műsorán, néha fáradtan becsukja a szemét, hiszen a délutáni alvás is kimaradt. 10 perc múlva megérkezik Szilárd a kulccsal, Szonja kiszabadul, taps, ujjongás, gombóc ki a torkomból. Kifizettem a 700 Ft parkolódíjat és kiálltam az ingyenes helyre. Egy kulcs a zsebben, egy a táskában. Ezek után még lesétáltunk az oviba, mert az én programom megvolt, Szonjáé sem maradhat ki. Igaz gyerekek már nem nagyon voltak, de felvette a váltócipőt, nadrágot és beült játszani egy fél órára a csiga csoport szobájába. Kint a padon meguzsonnázta a ropis joghurtot, szóval megtörtént az első kis lépés az Életbe, ami a 3 év Móka után fog következni.
A tanulság?
1. Slusszkulcsot a zsebbe tenni!!!
2. Azonnal megtanítani minden gyereknek, hogyan kell letekerni az ablakot
3. Autókinyitós OKJ-s tanfolyanot elvégezni
4. Időjárásnak megfelelően felöltözni
